Önmagunk megtalálása

Érdekes jelenség az ember. Totálisan ellentétesen viselkedik mint a logika diktálná.

13 évesen kijelentettem, hogy nem szeretem a Metált. Azóta a kedvenc zenémmé vált, mert ugye “az a szép, az a szép, akinek a Pokolgép” 😀 . 20 évesen azt mondtam, hogy nem szeretem a tücc-tücc-öt, aztán egy “dj” lakótársam elvitt egy-két buljára, és mértékkel már ezt is meghallgatom. Mindig azt hittem, hogy egyedül lenni szar, és mindig kerestem azt aki a másik felem lehet.Amikor meglelhettem volna rájöttem, hogy el sem tudom viselni a helyzetet, hisz annyira hozzászoktam ahhoz, hogy minden csak tőlem függ, nem kell máshoz igazodnom… Mire megtanultam ezt, már késő volt.

Ezek után megint azt képzeltem, hogy nem tudok meglenni egyedül, pedig micsoda évet éltünk meg a Bocskai utcában, ugye skacok? 🙂 Ekkor jöttem rá, hogy nem is voltam egyedül, rengeteg JÓ 🙂 ember vett körül. Úgy éltem ahogy akartam, azt tettem ami épp akkor jónak tűnt, és “nem bánok semmit sem én”.

Azt hiszem 26 évesen végre önmagam vagyok, és nagyon jó érzés. Mindig igyekszem azt tenni, ami nekem a legjobb, emiatt sokan furán néznek rám, lehülyéznek, vagy csak nem értenek, no de az élet már csak ilyen. Idézem a már-már klasszikust “átestünk egy kanyarón, és egy diplomán, illemórán, és tánciskolán” 🙂