..a vészben nem leljük egymás kezét..

Az elmúlt hetek eseményei megihlettek. Érett már bennem az írás, amikor Sárával Tótkomlós utcáin sétálgatva, a templom előtti téren megláttam István Király szobrát “Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő”.

Rá kellett jönnöm, hogy igen hamar elfeledjük a múltunk, és csak azokra emlékszünk amik nekünk tetszenek. Pedig ez az ország az igazi “népek olvasztótégelye”, és bizony meg kellene értenünk, hogy előbb utóbb mindegyik csoport önálló akar lenni, mint a kisgyermek ha felnő. Itt élünk még a legóvatosabb becslések szerint is több mint ezer esztendeje, illene már békességben lenni nem csak a szomszédainkkal, hanem saját magunkkal is, és ez vonatkozik a szomszédokra is!

1746

Megérkeztünk… Došli sme…

Hová, édesapám? Kde otecko?

Az új otthonunkba, drága fiam. Du novej domoviny syn møj drahy.

De itt nincsen ház, édesapám! Tu niet domu!

Még nincsen, gyermekem. Ešte neni decko moje.

Akkor hol alszunk, édesapám? Tak kde budeme spat’ otecko?

A kocsiderékban a szalmán, Na slame v kočovych driekoch

suba alatt a puha párnán. pud bundou, na mäkkom vankúši.

És ha vihar lesz az éjjel, akkor mi lesz velünk? A ak bude búrka v noci, tak čo bude s nami?

A csillagokat látod? Vidíš hviezdy? .

Az angyalok laknak ott. Tam byvajú anjely

Ők őrködnek felettünk. Ony sú ochrancovia naši.

És veled alszik anyukád is, Aj mamička bude s tebou spat’,

ő is vigyáz rád, én meg itt a kocsi alatt, one tiež bude starost’ mat’ na teba.

ahol a kutyák. ja tu budem spat’ pod kočom kde aj psi.

Mariskám, szép kisfiam, Marienka, møj chlapec pekny.

adjon az Isten jó éjszakát! nech dá vám Boh dobrú noc!

….

(folyt köv.)

Varga Mihály, Tótkomlós 1995 július